A központi relé

János elkeskenyedett szemmel végighúzta az ujját a kapcsolótábla rozsdás főkapcsolóján. A fém nem engedett, de a burkolat mögött egy vékony rézkábel húzódott felfelé, egyenesen a felső szellőzőjárathoz.
– Ha igaz, amit a nagymamám mondott a kétezertizenötös és harmincas évek közötti időkről – emelte fel a fejét Kovács, kezét a falra tapasztva –, a napfény nem csupán energia volt számukra. Az élet szabadságát jelentette. Nem kellett pedálozniuk, hogy világítson a lámpa, és nem osztották porcióra az időt.
– Nekem is mesélt róla – suttogta Alinda, miközben a lapokat a kabátja alá rejtette. – A nagymamám a saját nagyanyjától hallotta: régen a tetőkön üvegtáblák gyűjtötték a fényt, és az mindenkié volt. Azt mondta, a jogunkat nem törölték el, csak elzárták előlünk a csatornákat.
– Akkor itt az ideje kinyitni őket – mondta János fojtott, szilárd hangon, és benyúlt a kapcsolószekrény megbontott résébe. – Ez a vezeték a régi kollektorok központi reléjéhez vezet. Ha áthidaljuk a mérést, a lenti csarnok nem kap több feszültséget tőlünk.
Kovács lefejtette a szerszámos szíját, és odaadta Jánosnak a szigetelt fogót. A mennyezet felől tompa, fémes koppanás hallatszott: az Őrszemek ciklikus mérése közeledett a szektor felé. Nem volt több idejük a habozásra. János egyetlen határozott mozdulattal átvágta az első biztosítóhuzalt, s a sötét helyiségben szikra csillant.