A csövek üzenete — új hang

A rövidzárlat halk szisszenéssel aludt ki, és az elosztóterem félhomályát egy pillanatra mély sötétség váltotta fel. A folyosó felől érkező tompa gépzúgás hirtelen megszakadt. A kollektorvezeték visszajelzője elhalványult, jelezve, hogy a feszültségmérés megszűnt ezen a szakaszon.
– Megcsináltuk – suttogta Kovács, szorosan a szerszámos táskához nyomva a kezét. – A központi hálózat most nem látja ezt a szektort.
Mielőtt azonban elindulhattak volna, a fűtéscsövek felől ritmikus, fémes kopogás visszhangzott végig a szűk járatban. Három rövid, két hosszú ütés: a régi szektor munkásainak elfeledett, titkos kódja. Valaki odaát, a pedálcsarnok homályában észrevette az áramingadozást, és válaszolt. Nem pánik volt a hangban, hanem a csendes felismerés szikrája: nincsenek egyedül.
Alinda önkéntelenül a kabátja belső zsebéhez nyúlt, ahol a nagymamája által hagyott papírlapok lapultak. A fémcső langyos rezgése átjárta az ujjait, mintha a falak maguk is lüktetni kezdtek volna. A lány szeme megcsillant a kihunyó vészvilágítás utolsó fénykévéjében; megértette, hogy a szabotázs nem csupán mérnöki művelet volt, hanem egy elfojtott akarat első hallható jele.
– Lépjünk! – intett János, és a hátsó szellőzőnyílás felé terelte őket. – Az Őrszemek perceken belül itt lesznek a kimaradás miatt.
Átmásztak a szűk, rozsdás rácson, be a sötétebb, elfeledett járatok mélyére. A falak mentén húzódó kábelek még halkan sercegtek, ahogy a megmaradt energia új utat keresett magának a kolónia megfáradt testében.