Az elfeledett járatok mélyén

A szűk, korommal borított járatban fagyos, állott levegő vette körül őket. Alinda megbotlott egy elmozdult fémlapon, János gyorsan elkapta a karját. Kovács, aki előttük haladt, szinte nesztelenül mozgott, de zaklatott, kapkodó légzése a néma szorongásról árulkodott. Minden apró nesz, minden halk lépés felerősödve hallatszott, mintha a falak is elárulnák a titkukat.
Alinda elméjében kavarogtak a nagymama meséi. Szabad égbolt, friss levegő, nevetés. Most itt, a mélységben, a rozsdás csövek és a penészes beton között, a szabadság szava üresen csengett. Kovács, a rettegő, megtört ember, aki mégis képes volt egy ilyen titokra, egy ilyen ellenállásra. A kolónia őt is gépemberré formálta, mégis volt benne valami, ami Alindát arra késztette: vajon mi különbözteti meg az embert a mechanizmustól, ha mindenki csak pedáloz és engedelmeskedik?
„Hol… hova?” – Alinda suttogta, hangja vékonyan reszketett a nyirkos sötétben. A csapágygolyó még mindig a zsebében nyomta a combját, súlya emlékeztette a döntés súlyára.
Kovács tétován hátranézett, szemeiben a pánik vad fénye villant. „Mélyebbre… az öreg rendszer… ott talán…” Szavait elnyelte a távoli zúgás. János elővette a zseblámpáját, gyenge fénye táncolt a rozsdás csöveken és a penészes falakon, feltárva egy keskeny, meredeken lefelé vezető aknát. Egy rozoga fémlétra nyúlt a feneketlen mélységbe. Alinda a létra aljára pillantott, melyet elnyelt a sötétség, és a nagymamája szavait hallotta: „A szabadság az, ha tudod, hogy van választásod.” De vajon ez a választás volt-e az emberi méltóság visszaszerzésének útja, vagy csak egy újabb csapda a kolónia elfeledett gyomrában?