Csendes kötelékek

A rozsdás lépcsőfokok csikordultak a lábuk alatt, ahogy lépésről lépésre haladtak felfelé a szűk, huzatos szervizaknában. János óvatosan fogta a Nagymama könyökét, vigyázva minden mozdulatára, nehogy az idős asszony megbotoljon a homályban. A kolónia merev szabályzata szigorúan tiltotta az efféle feleslegesnek bélyegzett gondoskodást és az egyének közötti személyes kötődést, ám a férfi csendes figyelmessége mélyebb volt a gépi előírásoknál. János, akit a központi regiszter csupán G534-es egységként tartott számon, régóta hordozta magában a tiszteletből és elfojtott gyengédségből szőtt vonzalmat az asszony iránt.
– Nem kell ennyire óvnod, János – suttogta a Nagymama, amikor megálltak egy keskeny pihenőnél, de a szavaiból most hiányzott a korábbi elutasító szigor. Bár a kolónia törvényei szerint az idős lakóknak nem járhatott különös figyelem vagy társi kapcsolat, a sötétben összetalálkozó tekintetükben átforrósodott a csendes ragaszkodás. Az asszony évtizedekig fojtotta el magában az érzéseit a büntetéstől tartva, most azonban, a felfelé vezető elfeledett járatban már nem tudta leplezni a férfi iránt érzett melegséget.
Alinda néhány lépéssel mögöttük haladt, s a félhomályban szívét elöntötte a remény, látva János halk mozdulatát, ahogy egy pillanatra megsimogatta a Nagymama törékeny kézfejét. Ráébredt, hogy az emberség nem veszett el a fémfalak között, s ez a tiltott kötelék ad nekik hitet a megpróbáltatások felé vezető úton.