A virradat válasza

A megdermedt Őrszem sötét sziluettje alatt János nem vesztegette az időt. A földön heverő fémrudat felkapva a központi fűtéscsőhöz lépett, és határozott, ritmikus ütéseket mért a hideg vasra. Három rövid, két hosszú koppanás visszhangzott végig a járatrendszeren – a régi naprendszer-szektor elfeledett jelszava, amellyel a napfény örökösei üzententek egymásnak a mélyben.
A csendben néhány másodpercig csak a hűlő generátorok sercegése hallatszott. Aztán a távoli fülkék felől, a fémfúvókák vastag falán át válasz érkezett: ütemes, kopogó visszhangok sora futott végig a telepen. Az elnyomott lakók válaszoltak a lázadás szikrájára. Alinda mellkasát melegség öntötte el; ráébredt, hogy nincsenek egyedül, s a felszíni fény nem csupán elfeledett mese, hanem olyan örökség, amit joguk van visszakövetelni a gépektől.
– Hallod, Nagymama? – suttogta Alinda, miközben felsegítette az idős asszonyt a szűk szervizalagútban. – Reménykednek. Tudják, hogy a fény hozzánk tartozik.
– A Napot nem lehet lezárni egy regiszterrel – felelte a Nagymama, s szemeiben a sötét ellenére is felcsillant valami régi, elolthatatlan ragyogás. – Ti vagytok a napfény örökösei, gyerekem. Bármilyen mélyre ástak minket 2050-ben, a vérünkben ott lüktet a virradat emléke.
János intett, hogy kövessék. A megbénult hálózat miatt a felső szervizajtók reteszei kioldottak, utat nyitva a magasabb, régen lezárt szintek felé. A füstös félhomályban elszántan indultak felfelé a lépcsősoron, hogy kijussanak a kolónia fuldokló szorításából.