A hálózat zárlata

Alinda megfogta a Nagymama reszkető kezét, és együtt kúsztak tovább a poros csővezetékben, ahol a levegő egyre sűrűbbé és melegebbé vált. János elöl haladt, felmérve az elfeledett járatok szerkezetét. A szellőzőből kinyíló kis szervizablak alatt felsejlett a 14-es fülke melletti elosztó – a generátor-egység, amelynek vastag kábelei lüktetve táplálták az Őrszemek hálózatát.
A távolban újra felberregett a mechanikus keresőfény. Az Őrszem lassan közeledett a szellőzőrácshoz, fémes léptei belerengtek az öreg fémlemezekbe. János tudta, hogy a járat hamarosan lezárul, ha nem térítik el a járőrt.
Nem habozott. Az elosztódoboz védőlemezét egy kopott fémrúddal feszítette fel, majd határozott mozdulattal a fővezeték csupasz rézkábeleire szorította. A hirtelen zárlat vakító kék szikraesőt robbantott ki a sötétben. A csövek mentén sistergő túlterhelés futott végig, kiszipolyozva az energiát a környező szektorokból.
A villódzó sötétségben az Őrszem léptei azonnal megtorpantak, vészjelzője erőtlenül elnémult. A feszültségingadozás megakasztotta a gépezetet, miközben a járatban feltárult a 2050 óta zárt fogság öröksége: a gépek falai mögött nem csupán áram, hanem az elfojtott emberi akarat lüktetett. János Alindára nézett, s a sötétben egymásba kapaszkodó ujjaikban ott rejlett a felelet a legrégibb kérdésre – hogy az ember nem a szabályoktól, hanem az egymásért vállalt döntésektől válik emberré.