A falak emlékezete — új hang

Alinda elsőként kúszott be a szellőzőrács mögötti szűk, porlepte szervizalagútba. A fémlemezbe karcolt kopott jelzések – „2050. XI. 12.” – némán őrizték a kezdetek nyomát. Ebben a sötét járatban telt el négy generáció élete; az ősei egykor ideiglenes menedéknek hitték a szektort, amely végül örökös fogsággá kövült számukra. János gyors, határozott mozdulatokkal segítette be a Nagymamát a résen, miközben az Őrszem kintről érkező gépies robaja már vibrált a falakban.
A járat nyirkos melegében Alinda szívverése szinte elnyomta a csövek zúgását. A lány eddig csak mesékből hallott a 2050 előtti világról – a valódi napfényről és a szabad ég alatti érintésekről –, amelyeket a Nagymama őrzött meg a családi emlékezetben. Ebben a szűk fémcsőben, ahol az emberek generációk óta születtek és haltak meg anélkül, hogy látták volna a csillagokat, a túlélés eddig csupán a fejadagok és a pedálok rituáléját jelentette.
János a sötétben óvatosan Alinda kezére simította a tenyerét. A kemény munkától megedződött ujjai között melegség áradt a lányba, visszahozva belé a biztonságérzetet. Ez az apró, gyengéd gesztus több volt egyszerű kapocsértésnél: a megőrzött emberség dacos kijelentése a kolónia rideg gépezetével szemben.
– Haladnunk kell – suttogta Nagymama, miközben a lemezek halkan nyikorogtak alattuk. – Az elfeledett járatok vezetnek a mélybe, de a falak nem felejtették el, kik vagyunk.