A csövek visszhangja

A vörös fénnyel vibráló Őrszem fejéből éles, mechanikus kattanás hallatszott, ahogy a belső biztonsági protokoll megpróbálta felülírni a feszültségingadozás okozta zavart. A gép lassan, szaggatottan emelni kezdte nehéz fémkarját, miközben az optikai szenzora újra élesedett. János tudta, hogy alig néhány másodpercük maradt, mielőtt a rendszer teljesen talpra áll és kiadja a megsemmisítési parancsot.
Ahelyett azonban, hogy feladta volna, megragadta a megszenesedett elosztókar fémnyelét, és három rövid, majd két hosszú ütemben nekiütötte a szektor központi fűtéscsövének. A fémes kongás végigvisszhangzott a falakban, behatolva a szomszédos fülkék nyirkos csendjébe.
– Ez a régi műszakjel… – suttogta Alinda, miközben a betonnak lapult. A lány szeme tágra nyílt, amikor a fal túloldaláról, a 15-ös fülke irányából szinte azonnal érkezett a halk, ritmikus válaszkopogás. A zárt ajtók mögött sínylődő munkások megértették az üzenetet.
Nagymama megragadta Alinda csuklóját, és a fülke mélyében húzódó szellőzőrács felé tolta a lányt. Az Őrszem lépett egyet előre, hidraulikus ízületei sziszegtek a túlfeszültségtől, de a járatokban már terjedt a tiltott jelzés. Egyetlen szikra elég volt ahhoz, hogy a kolónia megszokott, néma fegyelme megroppanjon a vészvilágítás vörös árnyékában.