A generációk árnyéka

A teljes sötétség alig egy másodpercig tartott, ám amikor a derengő vészvilágítás vörös csíkjai felizzottak, az Őrszem optikai szenzora szaggatottan villogni kezdett.
– Rendszer... ingadozás... tiltott... művelet – akadozott a gép szintetikus hangja. A belső diagnosztikai zavar miatti bizonytalanság szinte emberi félelemként jelent meg a fémtest apró, szaggatott mozdulataiban. A hidraulikus kar megtorpant a levegőben.
Alinda a 14-es fülke nyirkos, hideg betonjának támaszkodott. A vészfényben az idős asszony arcának mély ráncait figyelte. Kétszáz éve, 2050 óta zárták be az első családokat ezek közé a betonfalak közé. Generációk nőttek fel úgy a szűk járatokban,hogy a napfényt csak az ősök elbeszéléseiből, megfakult regékből ismerték. A dédszülei még a kinti világból menekültek ide, de Alinda számára a kolónia fémvázas ketrece jelentette az egyetlen létező valóságot – egy örökölt börtönt, ahol minden kalóriát és szívverést szigorú napirend mért ki.
– A hálózat nem bírja el a múltat, János – szólalt meg a Nagymama, hangjában a generációk óta halmozódó tehetetlenséggel. – Mi mind ebbe a fogságba születtünk. Nem éri meg feláldoznod magad.
János azonban nem engedte el a megszenesedett elosztókart. A szektor túlterhelési szirénája felvijjogott a távolban, de a 14-es fülkében a lopott meleg áramlani kezdett a csövekben.