A rács mögötti ég

A szervizakna felső torkolatánál, a rácsozott elszívónyílás mögött hirtelen megváltozott a levegő szaga. Nem a megszokott gépzsíros, újrahasznosított szag terjengett, hanem egy hűvös, fémes áramlat, ami a Nagymamából azonnal egy eltemetett emléket hozott a felszínre.
– Érzed ezt, Alinda? – kérdezte az idős asszony, s a hangja éles volt, kesernyés. – A nagyszüleim meséltek az esőről meg a szabad égről. Ott kint nem volt mennyezet, és senki nem méri stopperrel a légzést. Elszúrtuk, amikor hagytuk, hogy ezek közé a fémfalak közé zárjanak minket.
– Hagyd a meséket, Nagymama! – vágott közbe Alinda ingerülten, miközben gyanakvóan nézett a sötét járat mélye felé. – Az az ég már nincs sehol. Ha az Őrszem megszagolja a jelenlétünket, az emlékeiddel együtt törölnek minket a regiszterből!
János nyersen leállította őket, miközben félretolta a járatot lezáró meglazult védőlemezt.
– Elég a marakodásból – vetette oda szűkszavúan, de szemeiben ott izzott a feszültség. – Az az emlék nem mese, hanem az egyetlen dolog, ami miatt még nem gépek vagyunk. De ha most nem érjük el a generátort, mielőtt a járőrciklus újraindul, a saját bőrünkön tapasztaljuk meg, mit ér a kolónia fegyelme.
Azzal léptek tovább az L-szektor feletti szűk kezelőfolyosóra, ahol a falak már vibráltak a túlterhelt hálózat feszültségétől.