Csendes kapocs

János belépett a fülke szűk terébe, és mögöttük süllyesztette le a manuális reteszt, kirekesztve a folyosó fémjelekkel teli sötétségét. A fémlemez tompa nyikordulással simult a keretbe, s az apró, akkumulátoros lámpa sárgás derengése szűk korongot vont hármójuk köré.
A férfi nem szólt egyet sem, de megállt Alinda mellett. Lassan kinyújtotta a kezét, és a lány válla felé nyúlt. A mozdulatban nem volt semmi a kolónia megszokott, gépies fegyelméből; a dinamók mellett szerzett koromfoltos, bőrkeményedéses tenyér melege átütött a lány vékony munkásruháján. Alinda felnézett rá, és ujjai ösztönösen János csuklójára simultak. A fémcsövek felől érkező jéghideg vibrációval szemben ez az egyszerű érintés valódi menedéket jelentett.
– Nem hagyhatjuk itt – suttogta Alinda, tekintetét az idős asszonyra szegezve, aki a pléd alá rejtette remegő kezét. – Ha a rendszer lezárja a C-szektort, ő nem tudna kimenekülni.
– Tudom – bólintott János halk, mély hangon. A férfi eltolta a csuklóján Alinda ujjait, de csak azért, hogy megszorítsa a lány kezét. – Ezért írtam át a műszaknaplót a hatos dinamónál. A te fejadagodat az én kártyámra terhelték. Az Őrszemek egy ideig azt hiszik, egyedül dolgozom ott.
A nagymama lassan fölemelte a fejét, s a ráncos arcán végigfutó árnyak között a felismerés melegsége csillant meg. Alinda mellkasa elszorult; megértette, hogy János a saját létezését kockáztatta érte. A sötét, gépies világban, ahol minden wattot kiszámoltak, a férfi nem a hideg túlélést, hanem őt választotta.