A küszöbön túl

A vészretesz sziszegve süllyedt lefelé a C-szektor sarkánál, mikor János belökte Alindát a tizennégyes fülke keskeny ajtaján. Odabent a pislákoló, akkumulátoros derengésben a nagymama a matrac szélén ült, két kézzel szorítva az elnyűtt plédet. A sötétségben a kolónia nehéz, gépies morajlása vibrált a falakban.
– Alinda! – kiáltott fel az idős asszony, s a hangja megcsuklott a rémülettől. – Azt hittem... azt hittem, téged is elvittek az Őrszemek!
A lány megtorpant a szűk helyiségben. A János által felidézett sötét emlékek – az apja megrepedt tüdeje a dinamóknál, az anyja elszívott wattjai – úgy lebegtek a levegőben, mint a fojtogató szénpor. Alinda lassan odalépett, és letérdelt a fémlemezre a nagymama előtt.
– Itt vagyok, nagyi – mondta halk, mégis szaggatott hangon. – János utánam jött.
János az ajtókeretnek dőlt, félig még a folyosó árnyékában állva. Szeme a szektor sötétbe boruló járatait pásztázta.
– A hálózat nem bírja sokáig – vetette oda János rekedten. – Ha a központ megérzi a feszültségingadozást, a következő lépés a lakóblokk teljes lezárása lesz. Nem csak az áramot veszik el. Az embereket is feláldozzák a rendszerért.
– Akkor miért nem maradsz veszteg, Alinda? – kapott a lány keze után a nagymama. Ujjai hidegek voltak, akár a hűtőcsövek. – Ember akarsz lenni egy olyan helyen, ahol a gépek döntenek a létezésünkről?
– És te miért tartasz életben engem? – nézett rá Alinda élesen, felvállalva a tekintetét. – Nem a fejadagok miatt. Hanem mert még tudod, mi tesz bennünket emberré. Hogy tartozunk egymáshoz.
A nagymama elnémult, reszkető ujjai meglazultak Alinda csuklóján. János csöndben figyelte őket a küszöbről; tudta, hogy a kolónia törvényei szerint a ragaszkodás halálos bűn, de már nem volt visszaút.