Az elosztott adag

A szűk fülkében beállt a csend, de ez a csend már nem a rettegésé volt. A sárga lámpafényben az idős asszony lassan kikotorászott a fekhelye mögül egy elhasznált, szövetszálakból összefogott vászondarabot. Benne két száraz, kiporciózott szintetikus kekszlap lapult – a kolónián felhalmozott, féltve őrzött vagyonkája.
– A gép nem kérdezi, kinek adsz a fejadagodból – szólalt meg a nagymama halk, de meglepően tiszta hangon, és a töredezett szélű kekszet kétfele törte, majd János és Alinda felé nyújtotta. – A rendszer csak a tömeget méri meg a kisajtolt wattokat. Azt hiszik, ha számokat adnak nekünk nevek helyett, feladjuk a lelkünket. De az ember nem a számlálótól ember. Hanem attól, hogy képes megosztani azt is, amije alig van.
János megtorpant. A dinamóterem monoton zúgása mögött most először érezte át, mit jelent nem csupán alkatrésznek lenni a kolónia óriási gépezetében. Elfogadta a kis darab élelmet, bár a saját kártyájára terhelt hiány már most égető éhségként sajdult meg a gyomrában. Rátekintett Alindára; a lány tekintetében olyan mély elszántság lobbant fel, ami átlépte a megszokott félelem határait.
– A műszakváltásig még van negyven percünk – suttogta János, miközben visszatért a józan számítások világába, de hangjában megmaradt a melegség. – Ha a hatos ágon a szellőzőrácsot lazán hagyom, a felhalmozódott hőt ide, a C-szektor felé terelhetem. Nem lesz hideg a fülkétekben az éjszaka.
Ez nem bürokratikus szabotázs volt, hanem a létezés csendes, emberi lázadása. Apró, láthatatlan gesztus a csövek és vezetékek névtelen árnyékvilágában.