Csendes fogadalom

A szűk, dohos alagútban gyorsan haladtak előre. L656 vörös jelzőfénye sziluetté formálta előttük a nedves csővezetékeket. János kézi lámpája meg-megbicsaklott a durva betonpadlón, de a férfi léptei határozottak voltak. Bár a nyilvántartás szerint ő csak a G534-es azonosítójú munkás volt, belül régóta nem gépi csavarként tekintett magára – főleg azóta nem, hogy a hálókörletben közelebbről megismerte Alinda nagymamáját.
– Lassan elérjük a főgyűjtőt – mondta János halkan, miközben egy pillanatra visszanézett a lányra. – A nagymamád mindig intett, hogy ne keressem a társaságát. A kolónia törvényei tiltják a haszontalan kötődést, ő pedig védelmezni próbált engem. Elutasított, valahányszor plusz fejadagot vagy meleg vizet próbáltam átadni neki, mégis tudtam, hogy nem közömbös.
Alinda megszorította a zsebébe rejtett faorsó-szilánkot. Emlékezett az idős asszony és a férfi közti néma pillantásokra: a nagymama szigora mögött elfojtott gyengédség és fé félelem bujkált.
– A kolónia szemében az ő korosztálya már csak teher – folytatta János, és megállt egy elrozsdásodott létránál. – De nekem ő jelentette az egyetlen bizonyítékot arra, hogy nem gépként kell meghalnunk. Nem hagyom, hogy az Őrszemek lebontsák a szektorát, amíg mi itt odalent kiutat keresünk.
Gábor bácsi feszülten intett a sötétből: a vezetékek felől érkező ritmikus kopogás felerősödött, és a fal rései mögül váratlanul langyos, emberi szagú légáramlat csapott ki rájuk.