A régi levegő íze

János óvatosan benyúlt a résbe, és felülről megfeszítve félretolta a meglazult szellőzőrácsot. A kiszabaduló langyos levegő nem a megszokott gépi szagot árasztotta: égett por, száraz föld és valami elfeledett, növényi fanyarság keveredett benne. L656 gyenge vörös fényköre mögöttük megvilágította a tágasabb, boltíves csarnokot, amelynek nyers sziklafalaiba még a Kolónia megalakítása előtti évtizedekből származó karcolatokat vésett az idő.
– Ez a régi szellőzőakna alja – mondta János halkan, miközben felsegítette Alindát a törmeléken. – A nagymamád sokat mesélt erről a járatról. Azt mondta, a harmincas években még nyitva volt a felső rács, és nyaranta érezni lehetett a fenti levegő felmelegedéseit.
Alinda megérintette a hideg köveket. A résekből kiáramló huzat valóban élőnek hatott a hálókörletek újrahasznosított, dohos oxigénjéhez képest. Eszébe jutottak az idős asszony elbeszélései a szabad égről és a napfényről, amiket eddig csupán mesének hitt. A zsebében szorongatott faorsó-szilánk hirtelen nem csupán egy emléktárggyá vált, hanem bizonyítékká: a szigorú napirenden és a betonfalakon túl létezik egy világ, ami visszavárja őket.
– Halljátok? – kérdezte Gábor bácsi, és a vakfolt felé mutatott.
A vezetékek felől érkező kopogás most már tisztán kivehetővé vált: három rövid, majd két hosszú ütés a vaskos csöveken. Egyértelmű emberi jelzés volt a kolónia fojtogató csendjében. János bólintott, és határozott lépéssel indult meg a hang irányába.