A kapocs szorítása

János megállt az elágazásnál, ahol a rozsdás vízvezetékek vastag nyalábban futottak be egy alacsony, boltozatos fülkébe. A kopogás egy pillanatra elhallgatott, de a fém feszült rezgése még érezhető volt a hideg falakon. Alinda hátulról megérintette János karját; a kislány ujjai remegtek a dermesztő, mégis szokatlanul friss huzatban.
– Ki van ott? – suttogta Alinda, szorosan János mögé húzódva. – Nem az Őrszemek, ugye?
– Az Őrszemek nem kopognak ritmusra – felelte János halkan, és óvatosan átkarolta a lány vállát, hogy megnyugtassa. A gesztus önkéntelen volt, mélyen gyökerező felelősségérzetből fakadt, amit a lány nagymamája iránti elfojtott érzései és a neki tett régi ígérete táplált. – Vigyázok rád. Ahogy megígértem.
Gábor bácsi közelebb lépett, tekintetében a félelem gyanakvással keveredett. Odalent a Kolónián az emberi érintések és a személyes kötődések veszélyes luxusnak számítottak, a napirend szigorú magányra kárhoztatott mindenkit. Most mégis, ebben a névtelen alagútban, a közös kockázat és a féltés közelebb hozta őket egymáshoz.
– János... – szólalt meg Gábor bácsi akadozva. – Ha odaát ember van, az azt jelenti, hogy nem mi vagyunk az egyetlenek, akik eltértek a szabályoktól. De vajon megbízhatunk bennük?
János nem felelt rögtön, csak megszorította Alinda kezét, megosztva vele a saját bizonytalanságát és szilárd elhatározását. Majd óvatosan kinyújtotta a karját a sötétbe, és kétszer határozottan rácsapott a fémcsőre, válaszolva a túloldalról érkező jelre.