A csövek ritmusa

A visszacsapódó zsilip dördülése után koromsötét sűrűsödött köréjük, amelyet csak L656 szabálytalanul villódzó, vöröses fénysugara tört meg. A zárt fémlemez túloldalán elnémult az Őrszemek lépteinek zaja, a kolónia megszokott, monoton morajlása pedig távoli, tompa zúgássá szelídült.
János a nyirkos falnak támaszkodott, égett tenyerét óvatosan a ruhájához szorítva. Alinda szorosan mellette maradt, ujjai közt óvatosan felidézve a nagymamájától örökölt régi történetek nyugalmát. A levegő itt hideg volt és száraz, mégis mérhetetlenül tisztább, mint amit a szellőzőrácsok mellett valaha belélegeztek.
– A hálózat vak ezen a szakaszon – suttogta Gábor bácsi, amint feszülten a falra tapasztotta a fülét. – De ha az Őrszemek lezárják az L-szektort, a lent maradtak még nehezebb helyzetbe kerülnek.
Mielőtt János válaszolhatott volna, a csővezeték rozsdás pereméről ritmikus, fémes ütődések sora terjedt tova. Három rövid, majd két hosszú koppanás. Nem a gépek véletlenszerű hőtágulása volt ez, hanem tiszta, emberi ritmus. A régi ellenállók titkos kódja, amiről a hálókamrák homályában suttogtak egykor.
– Halljátok? – lépett közelebb Alinda a falhoz, tekintetében a felismerés szikrájával. – Nem vagyunk egyedül ebben a járatban. A lázadás nem most kezdődött.
L656 belső optikája halk kattanással regisztrálta az akusztikus mintát. János lassan bólintott, és megindult a jel irányába, magával húzva a lányt a homályos alagút mélyébe.