A mechanikus retesz

A zárlatos kapcsolótábla utolsó kék szikrája élesen megvilágította János megperzselt markát, mielőtt a mechanikus retesz nehéz fémes csattanással engedett volna. A szellőzőzsilip vaskos, rozsdás szárnya hüvelyknyit elmozdult, s a nyílásból dohos, de érezhetően frissebb léghuzat csapott ki rájuk.
– Nyitva van – lihegte János, miközben vállával feszült a hideg acélnak. – Menjetek! Nincs visszatérés a szektorba. Ha az Őrszemek beérik a hálózati naplót, a neveink mögé végleg felteszik a selejtjelzést.
Gábor bácsi káromkodva kapaszkodott meg a vésznyitó emelőkarban, szűkös erejét hozzáadva a feszítéshez. – Ha ezt megtesszük, János, nem lesz több fejadag, nem lesz hálókamra! A kolónia falain kívül az ember nem létezik, csak mint energiapazarló hiba!
– Az a kolónia már rég nem az emberekért van – vágta rá Alinda, s bár a hangja még mindig remegett a felgyülemlett haragtól, tekintetében már nem a kételkedés uralkodott. Megragadta János sérült kezét, s a szorításában nem volt semmi gépies. – A nagymama nem hazudott. Az ember nem egy számláló a tabulátoron, nem egy pedálhajtó egység. Az ember az, amivé most válunk, amikor egymást választjuk a napirend helyett.
L656 vörös optikája halk zümmögéssel pásztázta a sötét járat mélyét, s belső hangszerve nyers fémhangon szólalt meg: – A biológiai jelzés megközelítette a küszöböt. Nyolc méter. A döntési ablak bezárult.
János nem habozott tovább. Megszorította Alinda ujjait, és egyetlen határozott mozdulattal belökte a lányt a nyitott résen keresztül az ismeretlen alagút sötétjébe, majd Gábor bácsi után maga is átsiklott a nehéz acéllemezek között. A zsilip mögöttük súlyos dördüléssel záródott vissza, végleg elvágva őket a kolónia gépies napirendjétől.