Családi örökség a félhomályban

A rozsdás retesz zörrenése még visszahangzott a járat szűk torkában, amikor Alinda János vállát megragadva felsesegítette a férfit. A tizennégy éves lány mozdulataiban ott feszült az állandó félelem, de az elszántság is: tudta, ha a csúcsáramlás nyomai megmaradnak, nemcsak L656, hanem az egész fülkéjük veszélybe kerül. Lassan, lépésről lépésre araszoltak vissza a C-szektor tizennégyes fülkéje felé, ahol a csővezetékek párás melege és a halvány fénysávok nyújtottak némi fedezéket.
A szűk fülke sötétjében Nagymama ülve várta őket, görcsös ujjai közt egy kopott, szövetszálakból csomózott rongydarabot szorongatva. Mellette Teréz fojtott lélegzettel figyelte a folyosó árnyait. Nagymama az anyja elbeszéléseiből őrizte a húszas és harmincas évek emlékét, a szabad ég alatti világot, amit családi örökségként adott át Alindának.
– Megcsináltátok? – suttogta Teréz, miközben tekintete János izzadt, sápadt arcára tapadt. – Ha az Őrszemek visszatérnek, a mi fejadagunkat vonják meg. A család nem bír ki még egy büntetőciklust.
– Elment – felelte Alinda szaggatottan, miközben leültette Jánost a dohos matrac szélére. A lány mellkasa gyorsan hullámzott. – János odaadta a wattjait. Nem hagytuk, hogy a gépekbe darálják.
Nagymama gyenge kézzel megérintette Alinda karját. Tekintetében mély, régi bánat bujkált. Alinda családi vonala a kezdetek óta a C-szektor alsó szintjein raboskodott; a lány apja a generátorok mellett veszett oda évekkkel ezelőtt. Alinda mindennél jobban gyűlölte ezt a kötött, gépies létezést, s Nagymama éjszakai meséi a régi napfényről jelentették számára az egyetlen kapaszkodót.
János erőtlenül szorította meg Alinda kezét. A szűk fülkében, a szüntelenül morajló csövek árnyékában tisztán érezték: a veszély nem múlt el, de az egymás iránti kapocs és a családi emlékezet volt az egyetlen dolog, amit a rendszer nem tudott kiszámítani.