Családi melegség a félhomályban

A szirénák éles vonyítása megrengette a folyosó fémlemezeit. János egyetlen halk mozdulattal tűnt el a csőhálózat fekete torkában, még mielőtt a szellőzőrácsra rászegeződtek volna a páncélos Őrszemek keresőfényei. A szektorban a vörös kényszer-világítás vette át az uralmat, ami meglepően barátságos, félhomályos köntösbe öltöztette a kopott falakat.
Nagymama gyorsan kihasználta a zavart, s óvatosan hátrahúzta Alindát a lakófülkék felé vezető keskeny mellékágba. Ahogy a lány kipirosodott, elszorított csuklóját dörzsölgette, az idős asszony gyengéden rátette a kezét.
– Pont olyan vagy, mint az apád volt – suttogta Nagymama halk, meleg hangon, miközben a családi fülke elnyűtt függönye mögé húzódtak. – Ő sem tudott tétlenül állni, amikor a hálózat kiszívta az emberből a szuszt. Anyáddal együtt vallották, hogy egy család nem wattokból meg fejadagokból áll, hanem abból a kevéske melegségből, amit egymásnak adunk.
Alinda meglepetten nézett rá. Szülei emléke homályos árnyékként élt csupán a fejében; a szigorú kolóniai napirend ritkán hagyott időt a múlt felidézésére. Tudta, hogy a régi generációkból már csak ők ketten maradtak a vérvonalukból.
– Anyád apja még emlékezett a régi világra – folytatta Nagymama mosolyogva, szemeiben régmúlt nyarak emléke tükröződött. – És látom rajtad, Alinda, hogy benned is ott lobog az a makacs parázs. De vigyázz a szívedre, kislányom! Láttam, hogyan nézel L656-ra, s hogyan figyeled azt a fiút a csövek között. A mi családunk mindig túlságosan érző szívű volt, a kolónia pedig nem szereti, ha valaki kilóg a sorból.