A túlfeszültség ára

Az Őrszem nehéz csizmája megtorpant a rácson, de a kolónia mohó elosztója nem várt az emberi parancsra. A mennyezeti ívfények szinte sípoltak a túlterheléstől, miközben a csuklópántokon keresztül hideg vákuumként szívták el a biológiai hőt a szektor lakóiból. Nagymama térde megbicsaklott a kimerültségtől, de Alinda még időben elkapta a karját; a lány saját csuklóján égető nyomot hagyott a fémcsat, ahogy a hálózat az utolsó kalóriáikat követelte a világítás fenntartásához.
– Az áramfelvétel meghaladta a kritikus határértéket – állapította meg az élen álló Őrszem hűvös, gépies hangon, miközben a falba süllyesztett elosztószekrény leolvasójára pillantott. – A túlterhelt hálózat instabil. Ha a feszültségingadozás nem szűnik meg, a központi automatika a C-szektor teljes lakosságát kényszer-energiaadásra kötelezi.
A csőhálózat sötétjében lapuló János pontosan látta a falak mögött végigfutó vezetékek izzását. Tudta, hogy a rendszer nem mérlegel: ha a hálózat összeomlik, az elszívás addig folytatódik, amíg a lakók szíve ki nem hagy. János nem lépett elő a fényre, hanem a csőjárat mélyén futó sárgaréz bypass-karért nyúlt, és teljes testsúlyával lefelé feszítette a szigetelt kart.
Éles kék szikraeső csapott ki a fémfalak réseiből. A szektorban a vakító fények egyetlen másodpercre kihagytak, s az elszívás szorítása érezhetően alábbhagyott Alinda csuklóján. Az Őrszemek azonnal a füstölgő szellőzőrács felé fordították sisakjukat. A túlterhelt hálózat feszültsége egy pillanatra megoszlott, de az árnyékban cselekvő János jelenléte most már nem maradhatott titokban a műszerek előtt.