A húsba vágó wattok

A nehéz csizmák fémes dörrenéssel torpantak meg a rácson. A két Őrszem szürke viszeralis egyenruháján halkan zúgtak a feszültségmérők. A C-szektort elárasztó vakító fény nem ingyenes csoda volt: a túlterhelt elosztó automatikusan a lakók csuklópántjaiból kezdte kényszer-vételezni a hiányzó hőt.
Alinda felnyögött, ahogy a fémcsat szinte belégett a bőrébe. A biológiai elszívás hideg hullámként áradt szét a karjában. A testében lévő utolsó kalóriák, amelyeket a szintetikus masszából nyert a műszak végén, most az ívek lámpáit táplálták.
– Rendkívüli energia-vételezés észlelhető – sziszegte az élen álló Őrszem, miközben a leolvasót Alinda csuklójához nyomta. – A pulzus magas. A szöveti hőmérséklet meredeken zuhan. Ki nyúlt a szolár-reteszhez?
– Senki – lépett előre Nagymama, bár a lába remegett a hirtelen kimerültségtől. Az idős test sokkal nehezebben bírta az elszívást, arca szürkésfehérre vált a betonfalak tövében. – A rendszer öreg. A csövek maguktól adják meg magukat.
– A kolónián nincs véletlen – dörrent a páncélos alak. – Ha az áramfelvétel nem stabilizálódik, a C-szektor kollektív büntetőpedál-műszakot kap.
A csőhálózat sötétjéből János hallgatta a párbeszédet. Szorította a vascsövet, de tudta: ha előlép, azzal nem megváltja őket, hanem végleg feláldozza Alinda és a többiek maradék erejét. A kolónia gépies törvénye nem elmélet volt, hanem a húsba vágó wattok valósága.