A külső zóna embere

Nagymama szavai még ott lebegtek a fülke szűk levegőjében, amikor a bejárati vásznat nyers mozdulattal félrelökték. Kovács, a szektormegbízott lépett be, nyomában egy idegennel, aki messze kimagaslott a kolónia elcsigázott lakói közül. A jövevény viharvert zubbonyán régi portyák nyomai sötétlettek, vaskos csuklóján pedig hiányzott a szabványos watt-mérő pánt.
– Új lakót kaptatok – morogta Kovács, és a fülke sarka felé bökött a fém tollával. – A hármas blokk elosztója kiégett, átcsoportosítás van. Mától Kálmán is a ti fülkétekben alszik, és a ti kvótátokból kap fejadagot.
Nagymama ijedten húzta magához a takarót, de Alinda lassan felegyenesedett. Kálmán végigmérte a szűkös helyiséget, majd tekintete a szektormegbízottra szegeződött. Nem látszott rajta a kolónialakókra jellemző gépies hunyászkodás; tartása kemény volt, mint a kihűlt acél.
– Ne nagyon osztogasd a parancsokat, megbízott – mondta Kálmán reszelős, mégis szokatlanul magabiztos hangon. – Éveket szolgáltam a külső légióban, a falakon túli fagyban. Láttam, hogyan működik a világ a gátakon túl. Velem nem fogsz watt-kvótákkal meg extra műszakokkal sakkozni.
Kovács arca elfehéredett a nyílt szembeszegüléstől, de az új lakó fellépését látva nem mert közelebb lépni. Alinda mellkasában meleg remény ébredt: az új lakóban nem a rendszer elnyomott áldozatát látta, hanem valakit, aki visszahozhatja a kinti világ erejét a sötét falak közé.