Az Utolsó Esély

A Légiósok mozdulatlansága egyetlen pillanat alatt változott át megállíthatatlan előrenyomulássá. Nem hangzott el újabb figyelmeztetés, nem volt alku. Az egyik Légiós lassan felemelte a fémkesztyűs kezét, egyenesen Alinda és János összekulcsolt keze felé nyúlva, mintha egy géppel kódolt, elkerülhetetlen feladatot hajtana végre. Nem az emberi testre, hanem a rézcsatlakozóra irányult a mozdulat. A tárgy, ami addig csupán egy emlék szimbóluma volt, most a harc tárgyává vált.
János ösztönösen hátrált egyet, maga után húzva Alindát. A c-szektor fém padlóján surrantak a lábuk, miközben a Légiósok szűk, elvághatatlan falat képeztek előttük. A levegő sűrűvé vált, a távoli gépek zúgása tompán vert vissza a falakról, mintha a kolónia maga fojtaná el a legapróbb reményt is. Alinda szíve hevesen dobogott, a szorongás és a dac különös keveréke áramlott ereiben. A félelem éles volt, de a csatlakozó forrósága a tenyerében erőt adott neki.
A Légiósok rendíthetetlen előrenyomulása ellenére, Alinda tekintete a sarokba tévedt. Egy apró, alig észrevehető rés tátongott a fal és a Légiósok formációja között. Nem volt szélesebb egy emberi testnél, sötétbe vesző üreget jelzett. Pillanatnyi, vad remény villant fel benne. Ez volt az egyetlen esélyük, az ismeretlenbe vezető út, távol a kolónia nyomasztó rendjétől. Nem volt garancia semmire, de a csendes feladás gondolata elviselhetetlen volt.
„János!” – suttogta Alinda, hangja alig hallhatóan tört meg a feszültségtől. Ujjával alig észrevehetően a szűk rés felé bökött. János azonnal megértette, nem volt szükség szavakra. A fiú arcán a kétségbeesés és a harag árnyéka keveredett, de a tekintetében most felcsillant egy szikrányi elszántság. A Légiósok már majdnem elérték őket, a fémkesztyű fényesen csillant a szektor halvány világításában. A döntés pillanata eljött: vagy megadják magukat, vagy a kolónia által tiltott, ismeretlen szabadság felé vetik magukat.