Az Emlék Súlya

A folyosó végén, ahol a gyér, mesterséges fény már alig hatolt el, a sötét árnyak végül hús-vér alakká, pontosabban fémbe és szövetté váltak. Két Légiós állt ott, sötét, nehéz uniformisban, arcuk elrejtve a sisakok alatt. Csizmáik, melyeknek dobogása eddig csak a távolból hallatszott, most tompa, nehéz puffanásokkal értek földet a c-szektor fém padlóján, mintha minden hangot elnyelnének. Alinda és János előtt álltak meg, átjárhatatlan falat képezve.
Alinda szorosabban markolta János kezét, a rézcsatlakozó forrón égett a tenyerében. A dac és a félelem különös keveréke futott végig rajta, de a düh erősebb volt. Nem engedi, hogy ez a félelem legyűrje. „Mi ez a rendbontás?” – szólt az egyik Légiós hangja, mélyen, gépiesen, érzelemmentesen. Nem kérdezte, inkább kijelentette. A tekintetük nem látszott a sisakok alatt, de Alinda érezte súlyukat, a fenyegetés éles volt.
János előre lépett egy hajszálnyit. „Rendbontás? Az a rendbontás, hogy rabszolgaként tartanak minket! Hogy nap mint nap a pedálokon izzadunk, hogy ti élhessetek, miközben mi a kolónia álmait éljük, és elfelejtjük, mi az, hogy ember!” A szavaiból kiérződött a tiszta, égető harag, de a hangja stabil volt, nem remegett.
A másik Légiós felemelte a kezét. „A rend fenntartása a feladatunk. A kolónia fennmaradása függ minden egyes lakó együttműködésétől. Az önök cselekedetei veszélyeztetik a stabilitást.” A hangja most sem rezzent meg, mintha egy programozott válasz lett volna.
„Stabilitás?” – Alinda nevetése rövid, éles és keserű volt. „Ti ezt nevezitek stabilitásnak? Ahol az embereket gépekké fokozzák le? Ahol a nagymamám emlékei tiltottak, ahol a szabad gondolat büntetés? Hol van ebben az ember?” A rézcsatlakozóval a kezében, az érzés, hogy valami többet képvisel, mint puszta létezést, erőt adott neki.
János rámutatott a csatlakozóra. „Ez nem egy egyszerű alkatrész. Ez egy emlék. Egy darab valóságból. Ti pedig elvennétek tőlünk az utolsó csepp emberi méltóságot is.” A dac a szemében nem ingott meg. A Légiósok nem válaszoltak azonnal. Egy pillanatnyi, feszült csend telepedett a c-szektorra, amelyet csak a távoli gépek monoton zúgása tört meg. A Légiósok nem mutattak érzelmet, de mozdulatlanságuk fenyegető volt. A levegőben érezhető volt, hogy ez a konfrontáció nem szavakkal fog eldőlni. Az állásfoglalásuk, a lényük maga volt az ítélet. Most dől el, mi az emberi létezés ára ebben a rideg, fémfalú világban.