A szervizjárat árnyékában

János egyetlen rántással terelte Alindát a fémlemezek közötti szűk rés felé. A Légiós fémkesztyűje csattanva csapódott a falnak pontosan ott, ahol az imént még álltak, szikraesőt robbantva a sötétbe. A puszta lendület bepréselte őket a hideg, keskeny szervizjáratba, ahol a vakolat és a rozsda maró szaga csapta meg az arcukat.
A meredek, elfeledett csőrendszerben egymásba kapaszkodva zuhantak pár métert, míg egy vízszintes kábeltálcán meg nem tapadtak. Alinda térde széthorzsolódott a fém peremén, de a rézcsatlakozót egy pillanatra sem engedte el. A tenyerébe vágó fém éles fájdalma emlékeztette arra, hogy még él, hogy a teste nem csupán a kolónia hálózatát tápláló gép.
A fejük felett az őrszemek fémes léptei megtorpantak a szűk nyílás előtt. L656 szintetikus, éles hangja torzítva szűrődött át a szellőzőrácson: „Protokollsértés. Az emberi komponensek elszigetelése kötelező.” A páncélos testek azonban túlságosan robusztusak voltak ahhoz, hogy kövessék őket a szűkületbe.
János dühösen törölte le a vért a homlokáról, tekintete a sötétben kereste Alinda szemét. „Most már nem csak a csatlakozót akarják” – suttogta élesen, miközben a felettük dübörgő léptek zaját hallgatta. „Mindent elvesznek, ami nem illik a napirendbe.”
Alinda felemelte a rézdarabot, mely még mindig őrizte testük melegét. „Próbálják meg” – felelte, szorítása szinte beleégett a fémbe. „A gépek nem döntenek. Mi döntöttünk. És amíg dacolunk velük, nem válunk alkatrésszé.”