Az Új Rabság

A magas, sötét alak szavai hidegen visszhangoztak a kopár udvaron. „Mi járatban vagytok errefelé? Ez már nem senki földje.” Alinda érezte, ahogy a vér meghűl ereiben. Janos remegő ujjai még szorosabban kapaszkodtak az övébe, teste elernyedt a hirtelen félelemtől és kimerültségtől. A férfi tekintetében nem volt sem együttérzés, sem nyílt fenyegetés, csak egy rideg, kérlelhetetlen tény, mely nehezebben nyomott, mint a kolónia falai. A nagymama reményteljes meséi a test erejéről és a szabad életről éles kontrasztban álltak ezzel a nyers, ellenséges fogadtatással.
„Mi… csak menedéket keresünk,” suttogta Alinda, hangja elcsuklott. „A nagymamámról van szó. Azt mondta, ez a hely…”
A férfi egy pillanatra sem rezdült. „A nagymama már rég halott. Ez a ház az enyém. És ti nem vagytok idevalósiak.” Szavai súlya nyomasztó volt. Janos mellkasából halk nyögés szakadt fel, ahogy a bio-csatlakozója újabb energia-hullámot szívott ki belőle, testét tovább gyengítve. Nem egy robot volt, hanem egy ember, aki kifogy az erejéből. A Hálózat halálos ítélete valósággá vált, de itt a kinti világ rideg valósága érvényesült. Itt az ember is embernek farkasa lehetett.
Alinda kétségbeesetten nézett a férfira. „Kérem, segítsen! Janos beteg. A kolóniából jöttünk, hogy éljünk. Hogy… emberek maradhassunk.” Próbálta belé lehelni a reményt, még ha a sajátja is halványult. A férfi szavaitól Alinda szívében az „L-lakó szektor” ideája szétfoszlott. Nem egy szabad menedék volt ez, hanem egy újfajta fogság, ahol az emberi méltóság ára a nyers túlélés.
„Emberek?” gúnyolódott halkan az új lakó. „Ti vagytok azok, akik a Hálózat rabságában tenyésztettek, mint… egy energiaforrás. Itt más szabályok vannak. Itt mindenki a maga ura, vagy elbukik.” Tekintete megállapodott Janos sápadt, szenvedő arcán. „Ő már majdnem elbukott.” A kérdés, hogy mitől ember az ember, most sokkal élesebben állt előttük, mint valaha.
Alinda a hideg földre térdelt, hogy Janos arcába nézhessen. „Ne add fel, Janos! Emlékszel, mit mondott a nagymama? A test saját ereje!”