A remény súlya — új hang

Alinda szavai elhaltak a rideg éjszakában. Janos tekintete elhomályosodott, szája remegett, de hang nem jött ki rajta. Az idegen, akit a kánon 'új lakóként' emlegetett, közönyösen figyelte őket.
„A nagymama meséi,” kezdte Alinda ismét, hangjában kétségbeesett dac. „Arról, hogy a testünk nem csak energiaforrás, hanem… szabad. Voltak emlékek, érzések, amiket a Hálózat nem irányított.” A „szabad-emlék” gondolata éles kontrasztban állt a rideg valósággal, de egy apró szikra gyúlt benne.
„Mesék,” fújta ki a férfi. „Azok ide nem érnek el. Itt csak a valóság számít. Ő itt pusztul el, ha nem tesztek valamit.” Tekintetével a ház felé intett. „Van ott egy üres ól. Nem a nagymama háza, de fedél van a fejük felett.” Az „L-lakó szektor” ígérete szertefoszlott.
Alinda megfeszítette minden erejét. Janos súlya elviselhetetlen volt, de fel kellett emelnie. „És mi van, ha nem adjuk fel?” kérdezte, félelmét haraggá változtatva. A „lázadás-szikrája” elindult benne.
A férfi halványan elmosolyodott. „Akkor meghaltok. Akárcsak bent, csak csendesebben. A szabad emléket senki nem adja vissza, ha nincs, aki viselje.”
Alinda tudta, hogy nincs más választása. Vonszolta Janost az ól felé. Minden lépés nehéz volt, Janos teste élettelenebbnek tűnt. A nagymama hangja visszhangzott a fejében, a test elpusztíthatatlan erejéről. De hogyan lehet aktiválni ezt, ha a Hálózat mindent kiszívott?
Ahogy az ól nyikorgó ajtajához értek, Alinda visszanézett. Az új lakó még mindig ott állt, változatlanul. A ház feszült csendje, a lakók figyelő tekintetei – mind a kolónia falain kívüli, embertelen valóságot sugározták. Itt nem volt kényelem, csak a túlélés harca, és a kérdés, hogy mi teszi az embert emberré, most fájdalmasan aktuálisabb volt, mint valaha.