A közöny árnyékában

Alinda végül behúzta Janost a rozoga ólba. A levegő fojtogatóan vastag volt a portól és a szétesés halvány szagától, éles ellentétben a kolónia steril tisztaságával, mégis éppoly sivár. Janost óvatosan engedte le egy halom régi, durva zsákra, melyek ágyként szolgáltak; a fiú teste még mindig zavaróan nehéz és mozdulatlan volt. Lélegzése felületes, halk hörgés volt a csendben.
A „L-lakó szektor” és a kolónia ígért biztonsága most távoli, kegyetlen tréfának tűnt. Itt, a falakon kívül, az emberi lét definíciója teljesen lecsupaszodott, a feledés elleni kétségbeesett harcra korlátozódott. Alinda Janos mellé térdelt, kezei a fiú mellkasa fölött lebegtek. Nagymama szavai visszhangoztak benne, a „test-energia” és a „szabad-emlék” erejéről, melyek képesek újjáéleszteni, ami elveszettnek tűnt. De hogyan? A Hálózat mindent kiszívott belőlük; hogyan lehetne ezt a belső erőt újra aktiválni?
Kint a sötétben az „új lakó” árnyéka még mindig ott állt. Alinda érezte a tekintetét, nem fenyegető, inkább csak megfigyelő, de annál hidegebb. A férfi szavai – miszerint a test nem több, mint energiaforrás – belesújtottak a lány elszántságába. Ő talán maga is az „idegen légióban” edződött közömbösség mintapéldánya volt, ahol az életnek csak annyi értéke volt, amennyit az azonnali hasznossága diktált. De Alinda nem adta fel. Janos kezét megfogta, érezni akarta a még pislákoló életet benne, a „kapcsolat” egyetlen reményét.
A ház felől néha halk zörejek szűrődtek ki, a „lakók” szemei a sötétből figyelték őket, akárcsak az Őrszemek a kolóniában. Ez a feszült csend, a láthatatlan ítéletek súlya szinte érezhető volt. Alinda tudta, hogy Janos a kulcs a nagymama rejtélyéhez, a szabad-emlékhez, ami talán az egyetlen esélyük volt, hogy újra emberré váljanak, ne csak túlélőkké. Meg kellett találnia a módját, hogy felébressze benne a lángot, mielőtt a „halal” végleg elragadja. A „lázadás-szikrája” most már nem csupán benne égett, hanem Janosért is.