Az új lakó árnyéka

Alinda alig vette észre, ahogy Kálmán remegő ujjakkal matatni kezdett a sötét falon, tapogatózva a vészkapcsoló után. A mélyből érkező morajlás felerősödött, a zsilipkapuk lassú, fémnyikorgása jelezte, hogy a rendszer megkezdte a lezárást. A hideg futkározott a hátukon. János fojtottan szitkozódott, miközben Alindát tolta előre a szűk járatban, igyekezve a kijárat felé. Kálmán végül rátalált a karra, és teljes súlyával ránehezedett, a reteszek vonakodva engedtek.
Ahogy átsurrantak a résen, a távoli lakószektor hangjai elviselhetetlen kakofóniává erősödtek. A szellőzőrácsokon át hallott dühös kiáltások most közvetlenül, nyersen értek el hozzájuk. Fekete Zoltán rekedtes hangja szakadozottan hallatszott: „…és mit képzel magáról ez az új lakó? Idegen légióban szolgált? Majd én megmutatom neki, hol van itt a rend! Bendi, azonnal bontsa a csatlakozást, különben…” A mondat végét elnyelte a többi lakó felháborodott morgása és Bordás doktor panaszos üvöltése, aki a generátor túlmelegedéséről rikoltozott.
Alinda szíve összeszorult. A barlangrajz, a napfény ígérete, a kolónia energiafüggősége. Most mindez kézzelfogható valósággá vált a zajban, a sötétségben, a dühben. Az „új lakó” érkezése, Bendi, mint egy szikra, felszította a feszültséget, ami régóta érett a felszín alatt. A rendszer amúgy is a határait súrolta, és most egyetlen felelőtlen cselekedet miatt a teljes kolónia biztonsága forgott kockán.
Kálmán a falhoz lapult. „Most mi lesz? Az Őrszemek mindjárt itt vannak. Ha látnak minket az elfeledett járatok közelében, vége.” János a fejét rázta, arcán a félelem árnyéka játszott. „El kell vegyülnünk. El kell tűnnünk, mielőtt a járőrök megérkeznek, és elkezdik a kihallgatásokat.” A kolónia napirendje most már nem csak nyomta, hanem maga alá temette őket, az engedetlenség súlya a túlterhelt hálózat terhe alá került.