Az összetartozás melege

A szellőzőjárat kilépőcsapója halk szisszenéssel nyílt ki az L-szektor hátsó szervizfolyosóján. A reggeli ébresztő szirénája elnyújtotta megszokott, fémes üvöltését, mire a keskeny átjáróban azonnal megindult az első korai műszak morajló embertömege.
János megállította Alindát a félhomályos beugróban, mielőtt a lány kilépett volna a szürke áramlatba. Óvatos, végtelenül gyengéd mozdulattal megragadta a zubbonya hajtókáját, és feljebb húzta a cipzárt, hogy a mellkasára simuló rézlemez körvonalai teljesen rejtve maradjanak.
– Bízom benned, Alinda – suttogta János, és a tekintetében most először nem a szabályok szigora, hanem egy mély, féltő melegség tükröződött. A mozdulata lassú volt, mintha a kolónia fagyos acélfalai között próbálna védelmező menedéket vonni köréjük.
A nagymama egyetlen szótlan bólintással jelezte az egyetértést, majd előrelépett a szektorajtón. Épp jókor: L656, a műszak türelmetlen felügyelője már a számlálóterminálnál állt, és éles, ingerült hangon hajtotta a késlekedőket. Amikor L656 gyanakvó pillantása feléjük fordult, János habozás nélkül kivált Alinda mellől, és felvállalta a figyelmet: szándékosan elállta az ellenőr útját, egy megszorult szervizreteszre hivatkozva.
Ez a csöndes, önzetlen kiállás adott időt Alindának, hogy észrevétlenül elvegyüljön a sorban. A lány a szívén érzett fém melegéből tudta: a kolónia szürkeségében végre nem egyedül hordozza a reményt.