A szívverés ritmusa — más fényben

János nem habozott tovább. Megragadta a rézlemezt, de Alinda gyengéden ráhelyezte a kezét. A lány tekintetében olyan makacs melegség lobbant fel, amit a hideg fémburkolatok között nevelkedett generációk már rég elfeledtek.
– Nem hagyhatjuk itt – suttogta Alinda, és a durva szövésű munkazubbony alá, közvetlenül a mellkasához csúsztatta a hűvös leletet. – Ez az egyetlen bizonyítékunk arra, hogy nem gépnek születtünk.
A nagymama halványan elmosolyodott, felidézve magában azokat az ősi elbeszéléseket, amelyeket még a saját szüleitől hallott. 2050 óta a kolónia elnyelte az emberi érzelmek finomabb árnyalatait, a lakók mindennapjait a kvóták és a gépzaj ritmusa szabályozta. De ebben a pillanatban, Alinda elszántságában a régi világ legszebb öröksége éledt újjá: az egymásért és a szabadságért érzett felelősség.
– Akkora a kockázat, mint a zárlat idején volt – figyelmeztette őket János, de hangjában nem harag, hanem fojtott féltés bujkált. Gyors mozdulattal visszatolta a nehéz acélreteszt, lezárva az elosztókamra bejáratát, majd a szűk megkerülő járat felé terelte őket.
Ahogy a lakófülkék alsó szektorához vezető szellőzőrácshoz értek, az első reggeli jelzőfények sárgás villanása végigfutott az acélcsöveken. A megszokott, nyomasztó gépzúgás felmorajlott: a kolónia ébredt, hogy újabb műszakra fogja az embereket. Alinda a szívéhez szorította a lemezt; a fém lassan átvette teste melegét, mintha maga a múlt éledne újjá a tenyere alatt.