Acélba zárt nemzedékek

János előreverekedte magát a szűk járatban, és felfeszítette a szervizalagút elöregedett acélajtóját. A nehéz lap csikordulva engedett, kitárva az utat egy rég elfeledett elosztókamra felé, ahol a hálózati csövek kötegei vastag por- és penészréteg alatt futottak.
– Tovább kell mennünk – lihegte János, miközben visszahúzta a reteszt. – Ha a reggeli műszakváltás szirénája megszólal, a szintellenőrző mezők újra élesednek.
Alinda a sötétben a falra tapasztotta a tenyerét. A fém hideg volt, de mögötte érezte a kolónia megszakíthatatlan, monoton lüktetését. Kétszáz éve, 2050 óta a generációk itt születtek és haltak meg a zárt folyosókon, beosztva a levegőt, a szűrt vizet és a pedálok termelte energiakvótát. A tizennégy éves lány számára ez az állandó gépzúgás jelentette a teljes létezést; el sem tudta képzelni, milyen lehet egy olyan világ, ahol a horizontot nem vastag acélvarratok határolják.
– Dédapád még látta az eget, mielőtt lezárták a szektorokat – suttogta a nagymama, ahogy óvatosan leült egy kiálló csőcsonkra. – Neki még volt választása. Nekünk már csak a szabályzat maradt, amit 2050-ben a falakra csavaroztak.
– De ez a lemez mindent megváltoztat – mondta Alinda fojtott hangon, megérintve a rézlap szélét. – Nem maradhatunk örökké csak fűtőanyagok.
János intett nekik. A csőrendszer mélyéről tompa, fémes kongás jelezte a műszakváltás közeledtét. Dönteniük kellett, hogy az elosztó falába rejtik a leletet, vagy kockáztatnak, és magukkal viszik a lakófülkék szigorúan ellenőrzött zónájába.