Kétszáz év árnyékában — új hang

Alinda megmarkolta a rézlemez sarkát a kabát borítása alatt, és határozottan félretolta a fal mentén futó, kilazult szellőzőrácsot. Nem volt idő a habozásra. János azonnal mögéjük terelte a nagymamát, majd ő maga is bebújt a szűk, porlepte alagútba, alig egy másodperccel azelőtt, hogy az Őrszem sárgás pásztázófénye végigsöpört volna a külső járat aljzatán.
A cső mélyén a levegő nehéz volt, ódon gépzsír és megszáradt korom szagát árasztotta. A falba stancolva még kivehetők voltak az első építők jelzései: „2050 – C-szektor”. Alinda megérintette a hideg acélt. Kétszáz éve zárult be az ég az emberiség felett. A kolónia szűk járataiban felnőtt nemzedékek már csak a legidősebbek félve suttogott meséiből tudták, mit jelent a valódi napfény. A mesterségesen adagolt bio-kvóták és a pedálok végtelen ritmusának világában az emberi élet puszta fűtőanyaggá korcsosult.
– Ha a lemezre írt adat igaz – suttogta Alinda, miközben a rácson át figyelte a távolodó fénycsóvát –, a törött sugár nem a pusztulás jelképe, hanem a félbehagyott munkáé.
– De az árat mi fizetjük 2050 óta – sziszegte János. – Ha L656 rájön, mit tartunk a kezünkben, gondolkodás nélkül felad minket az Őrszemeknek a jobb élelemfejadagért.
– Ezért nem tudhatja meg senki – mondta a nagymama határozottan. – Az út elindult, és innen nincs visszalépés.