Az ősök lenyomata

A vaslétrák hideg fokai alatt egyre sűrűbbé vált a por és a csönd. János talpa egy olyan szint rácsos padozatán koppant, amelyet a központi vezérlő már évtizedek óta vakzónaként tartott számon. A falakon nehéz, rézöntvény táblák mállottak; rajtuk a kolónia alapításának dátuma állt: 2050.
– A nagymama mindig azt mondta, az első generáció még tudta, milyen a szél – suttogta Alinda, miközben végighúzta ujját a rozsdás feliraton. – Kétszáz éve zárták ránk a zsilipkapukat. Azóta mind ide születünk, és a hálózat táplálékául szolgálunk, akárcsak a pedálok mellé láncolt apáink.
János előhúzott egy kopott feszültségmérőt a zubbonya alól. A falból kiálló, elszigetelt kábelköteg nem a dinamók ritmusát lüktette, hanem valami régmúlt, elfeledett frekvenciát. Egy rozsdás csővezeték tövében egy apró, megfakult tárgy hevert: egy valódi fadarabból faragott madár, amit a 2050-es évek első lakói hagyhattak itt. A fa száraz volt és hűvös, idegen az acél és műanyag világában.
– Ez nem selejt – jegyezte meg János, ahogy felvette a figurát, és Alinda kezébe adta. – A rendszert nem az emberek építették fel, de mi tartjuk életben. Ha a 14-es fülke áramkörét törölték is, a vakzónákban megőrizhetjük, amit tőlük kaptunk.
A járat mélyéből gőz szisszent fel, jelezve, hogy az automatizált szelepek megkezdték a C-szektor végleges kimosását. Nem maradt idejük a tűnődésre: az elfeledett járatok sötétje felé kellett indulniuk, mielőtt a tisztító szondák elérik a szintet.