A szervizaknák csendje

A szervizakna szűk, olajszagú járataiban a zsilip lecsapódásának tompa döreje visszhangzott. Odakint a hálózat automata védelmi rendszere már megkezdte a megszakadt szektor leválasztását: a 14-es fülke felőli részlegből nem érkezett több életfunkció-jelzés, a központi vezérlő pedig hideg sziszegéssel szigetelte el a veszélyzónát.
Alinda a fémburkolatnak dőlve hallgatott, mellkasa szaporán emelkedett. János a sötétben tapogatózva megkereste a tartalék kézi reteszt, miközben ujjaival a lány remegő vállát támasztotta. A meleg lüktetés a tenyere alatt arra figyelmeztette, hogy a mellette álló ember nem csupán a kolónia által nyilvántartott létszámkód, hanem önálló, megrettent élet – olyasmi, amit a dinamók monoton világában rég megtanult elnyomni magában.
– Nem mehetünk vissza – mondta János rekedten, s a járat mélyén futó létra felé mutatott. – A rendszer órákon belül átállítja a fejadag-elosztást. Ha a tiltott áramhurok mellett találnak minket, a kolónia szabályzata szerint minket is selejtezési kategóriába sorolnak.
– De a nagymama... – suttogta Alinda, hangjában a tehetetlen gyász csapott össze a kolónia szigorú rendjével. – Őt csak úgy törlik a mátrixból? Ember volt, nem egy kimerült elem!
János nem válaszolt azonnal. Meg kellett hoznia a döntést: jelenti az incidens az Őrszemeknek a saját bőrét mentve, vagy Alinda mellett marad, vállalva az emberi elköteleződés halálos kockázatát. Végül megragadta a létra hideg fokát, és lefelé intett.
– Nem hagyjuk, hogy nyomtalanul eltűnjön – mondta halkan. – De ahhoz előbb végig kell mennünk ezen a járaton.