A faragott szárnyak emléke

A szervizakna nyirkos sötétjéből egy tágasabb, poros fülkébe jutottak, ahol a mennyezetről lógó kábelek már régen nem közvetítettek áramot. A C-szektor felől érkező gőzfellegek lassan elmaradtak mögöttük. Alinda a tenyerében forgatta az apró fadarabot, óvatosan simítva hüvelykujjával a kézzel faragott szárnyak durva éleit.
– Nagymama mindig azt mondta, az ember nem a generátorok ritmusára születik – suttogta a lány, ahogy leültek egy kidöntött műszerfal tövében. – Azt mesélte, régen a gyermeket nem sorszámmal jegyezték fel, hanem névvel illették, amit a szüleitől kapott. És a testük nem a feszültség mérőóráit táplálta, hanem egymást karolták át a hidegben, mindenféle számítás nélkül.
János közelebb húzódott hozzá, s a vakzóna csendjében hallgatta Alinda szavait. A falakon túli monoton dübörgés itt halk morajlássá szelídült.
– De ha csak masszát eszünk és pedálokat hajtunk kora reggeltől, mitől vagyunk mégis többek a tisztító szondáknál? – kérdezte a fiú, a lányra tekintve.
– Attól, hogy tudunk választani – felelte csendesen Alinda, és János tenyerébe fektette a madarat. – Nagymama retgett tőle, hogy elveszít engem, mégis átadta a meséit. Amíg el tudjuk képzelni a szabadságot ezen a fadarabon keresztül, addig nem a rendszer alkatrészei vagyunk.
A járat mélyén váratlanul felparázslott egy elfeledett terminál sárgás fénye, új utat nyitva előttük.