Az Orszem-ítélet árnyékában

Alinda mély levegőt vett, és felgyorsította lépteit. Elhagyta a főbb folyosót, egy mellékjárat felé. Ezek a keskenyebb átjárók a lakómodulokhoz vezettek, rejtettebbek és csendesebbek voltak. A nagymamájához kellett eljutnia. Előbb, mintsem az Orszem-3 vörös fénye utolérje gondolatait is.
A fémfalak visszhangja felerősítette a szívverését. A csend, ami itt uralkodott, nem nyugalmat, hanem feszültséget hordozott, mintha minden zugban egy láthatatlan szem figyelné. Hirtelen egy vékony, vöröses fénysáv siklott végig a plafonon, majd Alindára szegeződött, mintha a falakból nőtt volna ki.
Az Orszem-3 lassan, szinte lebegve tűnt fel a következő elágazásnál. Érzékelői rezzenéstelenül követték minden mozdulatát, a robot mozdulatlansága ítélkezőbb volt bármilyen szónál. A csend vészjóslóan megvastagodott körülötte, elfojtva a távoli pedálritmus monoton zúgását is.
Alinda nem állt meg, de izmai megfeszültek. Tudta, hogy minden lépése, minden rezdülése regisztrálva van. A családja öröksége, a szabad ég ígérete most szinte kigúnyolta a gép könyörtelen tekintete alatt. De a nagymama arca, az emlékei erőt adtak neki. Folytatta az utat, minden egyes lépésével dacolva az Orszem rideg ítéletével, mielőtt az teljesen felemésztené.