A menedék csendje

Az Orszem-3 vörös fénysugara végül elhalványult a sarkon túl, ahogy Alinda eléte a legkeskenyebb lakóátjárót. A fémajtó halk sziszegéssel csukódott be mögötte, kizárva a fagyos huzatot és a járatok gépies zümmögését. Az L-szektor szűkös fülkéjében a levegő nehéz volt, mégis érezhetően melegebb, mint az őrszemek által vigyázott folyosókon.
A nagymama egy alacsony bakon ült a hővezető cső mellett. Sovány, ereres kezeivel egy elvékonyodott műszálas kendőt javítgatott a gyenge vészvilágítás szürkés fényénél. Amikor a retesz kattant, nem kapta fel hirtelen a fejét, csak lassan Alindára emelte a tekintetét. A lány megállt a szűk térben, vállai megfeszültek a felgyülemlett feszültségtől; G302 elestének emléke és az őrszem tekintete még mindig ott kísértett a pupilláiban.
– Megérkeztél – suttogta az öregasszony. Nem kérdezett semmit a műszakról, sem a folyosói csendről. Pontosan tudta, hogy a falak rezonancia-érzékelői minden hangos szót rögzítenek. Félretette a munkát, és intett.
Alinda odalépett, és leereszkedett a padlóra a nagymama térde mellé. Az öregasszony meleg, kérges tenyerét Alinda remegő ujjaira kulcsolta. Ebben a néma érintésben több megértés volt, mint a kolónia teljes szabályzatában. Az emberi kéz melege lassan feloldotta a lány mellkasában szoruló görcsöt.
– Tartsd magadban, amit láttál – hajolt közelebb a nagymama, hangja alig volt több egy lélegzetvételnél, ahogy ujjai megszorították a lány csuklóját. – Nem a gépek figyelme számít, Alinda. Hanem az, amit egymásnak megőrzünk, amikor kikapcsolják a fényt.