A néma megértés

Alinda a tömeggel sodródott, lépései mechanikusnak tűntek a kolónia gépezetében. G302 mozdulatlan teste belemart emlékezetébe, az Orszem-3 közönyös fénye cinikusan világította meg a „Mi lesz vele?” kérdését. A rideg folyosó még ridegebbé vált; a fém és a közöny fojtogató volt. Félelmet és dühöt érzett, de el kellett temetnie. Az Orszemek mindent láttak. A nagymama történetei, a napfény és a szabad ég emléke, most kézzelfogható céllá váltak. Egy kimenekedési útvonal, egy menedék, egy esély, hogy ne úgy végezze, mint G302.
Ahogy a folyosó kanyarba ért, és a tömeg enyhén széthúzódott, Alinda megpillantotta Jánost. Néhány méterrel előrébb haladt. János hirtelen hátranézett. Pillantásuk találkozott a hömpölygő testek felett. Nem volt benne kérdés, sem ítélet, csak egy mély, hallgatag megértés. Egy pillanatnyi, de erős kötelék, ami azt suttogta: „Látlak. Tudom.”
Ez a néma pillanat – egy bizalommal teli, törékeny szövetség – erőt öntött Alindába. János arca komor volt, de tekintetében ott égett a túlélésen túli vágy, akárcsak Alindáéban. A dinamoteremben kötött szövetségük most a valóság súlyával nehezedett rájuk, megerősítve az elhatározást, hogy cselekedniük kell. Nem voltak egyedül.
Alinda mély levegőt vett, és felgyorsította lépteit. Elhagyta a főbb folyosót, egy mellékjárat felé. Ezek a keskenyebb átjárók a lakómodulokhoz vezettek, rejtettebbek és csendesebbek voltak. A nagymamájához kellett eljutnia. Előbb, mintsem az Orszem-3 vörös fénye utolérje gondolatait is.