Az Őrszem Csippanása

A járat egyre szűkebb lett, a talpuk alatt valami lágy, nedves anyag tapadt, ahogy haladtak. A korábbi édes, fojtogató illat most földszaggal keveredett, mintha egy megkésett ásatás kellős közepén járnának. A lüktetés felerősödött, már nem csak hallották, hanem érezték is a mellkasukban, sőt, a foguk is sajogni kezdett tőle. Olyan volt, mintha egy hatalmas, ősi tüdő belsejében sétálnának, minden egyes dobbanás mélyebbre rántotta őket. Alinda szorítása János kezén majd’ belenyomta ujjait a húsába, alig lehetett kivenni, melyikük remegett jobban.
Aztán, mintha valaki egy elfeledett kapcsolót állított volna át, a mély, organikus dobbanásba egy vékony, magas hang vágott bele. Ismerős volt, és korántsem volt megnyugtató. Egy monoton, precíz frekvencia, mint egy távoli, meghibásodott adatchip, amit valahol mélyen a falakba ágyaztak. Egy kattanás, aztán még egy, ritmikusan és ridegen, felülírva a meleg, biológiai pulzálást. Az Őrszemek ellenőrző pásztázásának összetéveszthetetlen szignálja volt, halványan, de tisztán visszhangozva valahonnan a még elfeledettebb járatok mélyéből.
Kovács, aki eddig csak lihegett a hátuk mögött, most megállt, mintha gyökeret vert volna. „Ez… ez nem lehet. Itt nem lehetnek,” dadogta, hangja rekedt volt a félelemtől és a borzongástól. Az a kis, mesterséges zaj, amit a kolónia betonfalai között naponta hallottak, most idegenül, mégis borzasztóan otthonosan hatott a nyirkos sötétben. Mintha még a legeldugottabb, föld alatti zugokban is elvárnák, hogy az ember bejelentkezzen egy napi energiaszint-ellenőrzésre. Micsoda pazarlás.
János is érezte a hideg borzongást. A lüktetés, amely eddig az ősi reményt súgta, most hirtelen egy gigantikus, organikus adóvevővé változott, amelyen keresztül az Őrszemek rideg parancsa áradt. Vagy talán nem is parancs volt, csak egy puszta tény: nincs menekvés. Még a föld mélyén sem, a rothadó falak között, a szívverés-ritmusában sem. Az Őrszemek ítélete nem csak a fejük felett lebegett, hanem úgy tűnt, már a talpuk alatt is vibrált. A szabadság gondolata egy apró, csipogó hibaüzenetnek bizonyult a rendszerben – és a rendszer, az bizony, mindent hallott, még a legmélyebb sóhajt is.