Az örökölt visszhang

A csipogó, recsegő hang egy pillanatra megbénította őket. János ösztönösen Alindához szorította magát, mintha a puszta fizikai kontaktus megvédhetné őket a láthatatlan, áttörhetetlen falaktól, amelyek most, úgy tűnt, a föld mélyén is körülvették őket. Alinda keze még erősebben markolta az övét, de nem a félelem szorításával, hanem egyfajta dacos elszántsággal. A biológiai lüktetés, amely eddig reményt adott, most csak egy háttérzajjá vált, egy gyenge szívveréssé, amit a rideg, mesterséges frekvencia elnyomott.
Kovács, aki az előbb még a félelemtől remegett, most mintha épp ettől a felismeréstől kapott volna valami furcsa erőt. „Menjünk tovább” – mondta halkan, de a hangjában megfellebbezhetetlen volt az akarat. – „Ha eddig mindenhova eljutottak, ha a levegőbe is építettek, akkor ide is, a föld alá is eljut a fülük.” A szavai keserűen csengtek, mintha a kolónia teljes, 2050 óta tartó fennállása során felgyülemlett teher nyomná a vállát. Már nem volt meglepetés, csak a valóság kegyetlen igazolása.
Alinda mélyet sóhajtott. Eszébe jutott a nagymama története a napfényről, a végtelen, szabad égboltról. A nagymama mindig úgy mesélt, mintha a 2050 előtti világ valósága egy tapintható emlék lenne, nem csupán egy legenda. Most, ahogy a mélyben is az Őrszemek monoton zaja hatolt át a falakon, Alinda érezte, hogy a nagymama meséi milyen távol állnak attól a világtól, amit ő valaha is ismert. Számára a kolónia, a pedálos dinamók, a massza, és az Őrszemek állandó figyelme volt az egyetlen valóság, az egyetlen otthon. Ez az öröklött fogság, a generációkon átívelő bezártság érzése nehezült rá, mint a nyirkos földréteg felettük.
János bólintott. Kovács szavai, bár lehangolóak voltak, egyfajta irányt mutattak. Nincs értelme megállni, elbújni, mert a rendszer mindenhol ott van. A mély, ősi pulzus, ami eddig mintha egy másik, elfeledett világba hívta volna őket, most egyre inkább csak egy halk, alig hallható morajlásnak tűnt, a kolónia kíméletlen, rideg valósága alatt. Léptek. A rozsdás fémlemez, ahonnan a kopogás korábban jött, most elnémult, és helyette a meghibásodott adatchip ritmusa vezetett tovább az ismeretlenbe. A járat kissé szélesedett, de a látótávolság nem javult. A következő kanyar után egy enyhe, sószagú huzat ütötte meg az orrukat, valami új, mégis ijesztően ismerős érzést hozva a sötétbe.