A sós pára emléke

A sós pára nem a szabadság illata volt, hanem a kolónia ősi, rothadó hűtőrendszerének elfojtott szagmolekulái. János megtorpant a nyirkos sziklaperemen. Az elméjében bejegyzett hivatalos azonosító, a G534-es kód mögött egy olyan emlék villant fel, amelyet az Őrszemek algoritmusai évek óta hiába próbáltak felülírni.
– A nagymamád ismerte ezt a szagot – suttogta János. Hangjában a fémhideg logikát áttörte valami régen elfojtott feszültség. Alindára nézett, s a tekintetében ott rejtőzött a tiltott vonzalom emléke, amelyet évtizedekkel ezelőtt az idős asszony iránt érzett. A kolónia törvényei szigorúan büntették a szektorok közötti érzelmi kötődést; a Nagyi akkor a túlélés érdekében hűvösen elutasította őt. János azonban tudta: az a szigor csak álarc volt, amellyel mindkettejük életét óvta.
– Miért most mondod ezt? – kérdezte Alinda szaggatottan, szorongatva a lámpát.
– Mert ő miattam nem jött le ide – válaszolta János halkan. – De én miattad nem fordulok vissza.
Kovács a járat sötétjébe meredt, ahol a nyirkos falak közül egy elfedett, rozsdás szellőzőrács körvonalai bontakoztak ki. János egyetlen határozott mozdulattal előrelépett, megérintve a hideg vasat. Nem a gépzajt követte már, hanem a régen eltemetett emberi érzést, vállalva az Őrszemek azonnali ítéletét.