Az ismeretlen szívverés

János lépett be elsőként a koromfekete nyílásba, kezében Alinda kezével. A levegő, amelyről korábban csak sejtették, most körülölelte őket, nehéz és meleg volt, a szag pedig, amely kezdetben édesnek tűnt, most inkább fojtogatóan hatott. Mintha valami szerves anyag bomlana, vagy épp születne a mélyben. A lüktetés mindent elnyelt, a saját szívverésüket is, a hang a csontjaikon keresztül rezonált. Alinda megállt egy pillanatra, és visszanézett. Kovács még mindig az ajtófélfának támaszkodott, tekintete zavart, mozdulatai tétovák voltak.
„Kovács?” – suttogta Alinda, hangja elvékonyodott az ismeretlen térben.
Kovács lassan felemelte a fejét, majd mintha egy láthatatlan erő húzná, előre botorkált. Nem a bátorság vitte, inkább a félelem a magánytól, a visszamaradás gondolatától. A lemez mögött újra sötétség borult a folyosóra, elvágva őket a kolónia megszokott zajaitól, a távoli dinamók monoton zúgásától, az őrszemek parancsainak visszhangjától. Csak a lüktetés maradt, és az ismeretlen illat.
Alinda szeme hozzászokott a sötéthez, amennyire lehetett. Nem láttak semmit, de érezték a folyosó enyhe lejtését, a falak nyirkosságát. Eszébe jutott a nagymamája meséje a napfényről, a zöldellő fákról, arról a világról, ami már csak az emlékekben létezett. A szülei, a kisebb testvérei, mind a kolónia rabságában éltek, a pedálok rabságában, a massza-táplálás monotonitásában. Mi lenne, ha ez a hely… ha ez a lüktetés valami mást jelentene? Valami reményt a családjának, egy kiutat ebből a föld alatti létezésből? A gondolat, hogy ők is szabadon lélegezhetnének, talán egy olyan világban, ahol nem a gépek döntenek, egyszerre volt elviselhetetlenül szép és ijesztő.
János szorítása erősebb lett. Érezte Alinda remegését, és tudta, hogy a saját félelmeik mellett most valami nagyobb dolog hajtja őket. A kolónia szavai, miszerint „az ember csak energia”, itt értelmét vesztették. Itt valami más volt. Valami ősi. A lüktetés most már nem csak egy hang volt, hanem egy belső parancs, ami egyre mélyebbre hívta őket. Kovács a hátuk mögött lihegett, de követte őket, a remény és a rettegés vegyes érzéseivel. A kérdés, hogy mi lesz velük, egyre égetőbbé vált, miközben az „emberi” definíciója újra és újra megkérdőjeleződött a sötét járatokban.