Az elfeledett kapu

János megállt a rozsdás fémlemez előtt. Keze még mindig Alindáéval fonódott össze, de a szorítás most már nem csak a biztonságot, hanem a közös elhatározást is jelezte. A kopogás, amely addig a falakból áradt, most közvetlenül a lemez mögül érkezett, egyre erősebben, egyre ritmikusabban. Már nem egyszerű hang volt, hanem egy mély, tompa lüktetés, mintha egy óriási szív dobogna a fém mögött. Alinda tekintete a sötétben is érezhetően Jánosra szegeződött, csendes, de feltétlen bizalmat sugárzott. Kovács végre feladta a lámpájával való küzdelmet. Halk sóhajjal támaszkodott a járat falának, tekintetében a félelem és a döbbenet keveredett. Az őrszemek parancsai, a kolónia szabályai, mind elvesztették jelentőségüket ebben a mély, rezonáló csendben, amit csak a lüktetés tört meg.
János óvatosan felemelte szabad kezét, és megérintette a hideg, érdes fémfelületet. A lüktetés áthatolt rajta, egészen a csontjáig hatolt, mintha az ő saját testében rezonálna. A lemez szélén, alig érezhetően, egy keskeny rés húzódott, egy hajszálvékony vonal, ami egy elfeledett zsanérra utalt. A rozsda vastagon ült rajta, évezredek porát hordozva, de János érezte, hogy ez nem egy fal, hanem egy *átjáró*. Valami mozgott mögötte, valami élt, ami évszázadok óta rejtőzhetett a kolónia alatt.
Próbálta megmozdítani, de a lemez meg sem rezdült. Ereje kevésnek bizonyult a rozsda és az idő ellen. Alinda elengedte a kezét, és a másik tenyerét Jánoséra helyezte, majd együtt próbálták megfeszíteni az acélt. A közös erőfeszítésben, a falak között visszhangzó lüktetéssel összhangban, a fém végre megmozdult. Egy halk, nyikorgó hang kíséretében, mintha egy ősi csont recsegne, a lemez lassan befelé fordult, felfedve egy még mélyebb, koromfekete üreget.
A nyílásból nem jött fény, csak a lüktetés erősödött, egyre hangosabban, egyre hívogatóbban. A levegő is megváltozott. Nem a fém és a por szaga áradt belőle, hanem valami idegen, de mégis ismerős, szinte édes illat, ami a tüdőbe áramolva egyszerre nyugtató és riasztó volt. A sötét mélység a kételkedés és a remény határán állt. János előre lépett, Alinda szorosan mellette. A kopogás nemcsak a fülükben, hanem a vérükben is érezhető volt, mintha saját létezésük alapja kérdőjeleződne meg. A kolónia falai között eddig elfojtott emberi ösztönök most előtörtek, és a kérdés, hogy „Hogy lesz az ember?” már nem elméleti volt, hanem a legégetőbb valóság.