Az örökség terhe

Alinda kapkodva nézett körül a szűk fülkében. A lógó kábelek és a rozsdás panelek nem kínáltak igazi rejtekhelyet. János arcán pánik villant. A rézfigura görcsösen markolódott a kezében.
„Ide. Gyorsan!” – suttogta Alinda, és a fülke távoli sarkába, egy elmozdult panel mögé mutatott. Ott, a szellőzőnyílás közelében, volt egy kis mélyedés, amit talán nem pásztázott végig az Őrszemek infravörös érzékelője. János habozás nélkül követte, a mozdulataiban is a rettegés élt. Alinda bepréselte magát mögé, a hideg fémfalnak dőlve. A szívverése kalapált a fülében, alig hallotta a robot egyre közelebbi, csoszogó zaját.
A nagymama szavai visszhangoztak benne: „Vigyázz, Alinda. A családunk már eleget vesztett. Ne adj okot nekik.” A kolónia falai között felnőve megszokta a félelmet, de ez most más volt. Nem csak a saját élete forgott kockán, hanem a nagymamáé is, akinek a bátorsága, hogy János után küldte, most mindkettőjüket veszélybe sodorta. A nagymama, aki titokban tartotta a régi történeteket, a szabadság morzsáit, a „nem egy szám” hitét. Ha lelepleződnek, a nagymama is bajba kerül. Az Őrszemek nem ismertek könyörületet. A büntetés: a levegő elvonása, a pedálok láncra verése, a lassú elmúlás.
János lélegzete is felgyorsult, érintette Alinda kezét. A rézfigura most már kettőjük között volt, egy néma fogadalom, egy emlék arról, kik voltak, vagy kik lehetnének. Alinda szeme a rést figyelte, ahonnan beléptek. A folyosón elhaladt egy sötét árnyék. A fémes koppanás hangja felerősödött, majd elhaladt, de az Őrszem még percekig pásztázta a környéket. A kolónia sorsa, az emberi méltóság kérdése mindennél fontosabb volt, de most csak az élete és a családja lebegett a szeme előtt.
Vártak. A levegő nehéz volt, telve gépolajszaggal és félelemmel. Alinda tudta, hogy a nagymama nem tudhatja, mekkora kockázatot vállaltak. De a nagymama szavai voltak azok, amik ide vezették. A család ereje, az elfeledett emlékek lángja ott égett a fülke sötétjében.