Zavar a napirendben

Vártak. A levegő nehéz volt, telve gépolajszaggal és félelemmel. Alinda tudta, hogy a nagymama nem tudhatja, mekkora kockázatot vállaltak. De a nagymama szavai voltak azok, amik ide vezették. A család ereje, az elfeledett emlékek lángja ott égett a fülke sötétjében.
Percek teltek, de az Őrszem fémes zaja már teljesen elült. A kolónia zúgása, a távoli pedálok ritmikus nyikorgása vette át a helyét. Alinda intett Jánosnak. Lassan, megfontoltan bújtak ki a szűk résből. A fülke nyirkos levegője azonnal megcsapta őket. A folyosón, amit eddig a sötétség borított, most halványan pislákolt egy szervizlámpa fénye, valahonnan távolabbról.
„Elment?” – suttogta János, hangja alig hallhatóan reegett.
„El… de nem maradhatunk itt” – válaszolta Alinda, tekintete a rézfigurára tévedt, amit János még mindig szorított. „A nagymama… most biztosan aggódik.”
Ahogy tovább haladtak az elhagyatott folyosón, a gépolajszag mellett egy idegen, élesebb szag ütötte meg az orrukat. Egy elfordított sarok mögül, egy rosszul záródó ajtón keresztül, halk, feszült beszélgetés szűrődött ki. Két, a C-szektorból ismert arcot vélt felfedezni Alinda. Az egyikük, Marika, a masszaelosztó pultnál szolgált.
„És azt mondja, a Légióban volt? Nevetséges!” – hallatszott Marika hangja, telve megvetéssel. „Itt nincs helye ilyeneknek. Zavarja a napirendet, csak a bajt hozza.”
„De hát ember, nem? Jogában áll…” – próbálta védeni egy férfi hang, Kovács, aki a dinamóteremben dolgozott.
„Milyen ember? Egy idegen. És a közös képviselővel is összeveszett már. Mondta, hogy »nem tűrheti a gyengeséget«! Hallatlan!” – vágta rá Marika.
Alinda és János megmerevedtek. A „Légió” szót még sosem hallották. Az „idegen” és a „gyengeség” szavak hidegen csengettek a fülükben. Valami új és ismeretlen érkezett a kolóniába, ami felborította a megszokott rendet, és még az Őrszemek figyelmét is elterelhette. De vajon milyen áron?