A törölt regisztráció — új hang

A rozsdás tábla mögötti fémrács meglazult; Alinda óvatosan félretolta a hideg lemezt, és benézett a résen. A szűk, gépolajszagú fülkében egy alak gubbasztott a falnak támaszkodva. János volt az, a G534-es azonosítójú fiú. Vállai ütemesen emelkedtek, karjait a térde köré fonta, tekintetében riadt, állati félelem bujkált.
– Nem szabadna itt lenned – suttogta János, hangja alig volt több fojtott rekedtségnél. – Az Őrszemek bejárják a kört. Ha megtalálnak, véged.
– A nagymama küldött – lépett be Alinda a szűk résen keresztül, ügyelve arra, hogy a lógó kábeldarabok ne zörögjenek. – Azt mondta, a neved nem egy szám. Nem egy kódsor a kolónia nyilvántartásában.
János félrenézett, görcsösen szorítva egy elnyűtt, rézdrótból hajtogatott kis figurát. A kolónia monoton napirendja arra kényszerítette őket, hogy hajnaltól estig a pedálokat tapossák, átadva a testük hőtartalékát a központi hálózatnak. De ez a néma engedetlenség – a szándék, hogy valaki ember maradjon a fogaskerekek között – ott bujkált a fiú reszkető ujjai között.
– Hogy lesz az ember újra ember, Alinda? – kérdezte János halk, szaggatott mondatokban. – Ha megállunk, lekapcsolják a levegőt. Ha hajtjuk, elfelejtjük, kik vagyunk. Csak energia vagyunk nekik.
– Nem – rázta meg a fejét Alinda, megérintve a fiú hideg vállát. – Az ember nem a gép alkatrésze. Amíg emlékezel arra, amit a nagymama mesélt, nem győztek.
A folyosó felől tompa, fémes koppanás visszhangzott. Az Őrszemek egyik megrongálódott egysége közeledett.