Az örökösök nyoma

A sziréna éles búgása betöltötte a szervizfolyosót, rákényszerítve őket a gyors visszahúzódásra. János megragadta Alinda csuklóját, és a szűk szellőzőcső felé terelte a lányt, mielőtt az Őrszemek nehéz, bizonytalan léptei felvisszhangzottak volna a betonburkolaton. Az áramszünet miatt rettegő őrök már nem csak a hálózati ingadozást, de a legkisebb emberi jelenlétet is azonnali büntetéssel torolták meg.
– Marika eltereli őket a kettes elosztónál – suttogta János, miközben félretolt egy rozsdás rácsot, utat nyitva a mélyebb, használaton kívüli járatok felé. – De az L-szektorban várakozók nem bírják már sokáig a sötétet.
Alinda tenyere még mindig őrizte a túlterhelt vezeték forróságát. A nyirkos csőben kúszva eszébe jutottak a nagymamája régi suttogásai a napfény örököseiről – azokról az emberekről, akik még a saját jogukon követelték a fényt, és nem a kolónia pedálos dinamóinak szigorúan mért fejadagjaként kapták az életet. A nagymama szerint a fényhez való jog nem a gépek tulajdona, s a kolónia falai között élőkben még ott bujkál a régi égbolt emléke.
– Nagymama mindig azt mondta, mi vagyunk a napfény örökösei – szólalt meg Alinda fojtott hangon, amikor egy elágazáshoz értek. – Nem tartozunk az Őrszemeknek a létezésünkért.
János megtorpant a sötétben, s a lány felé fordult. Szemében a félelem mellett megcsillant valami gyengéd elszántság; látta, hogy Alinda lelke még nem törött meg a kolónia nyomasztó napirendjében. Kinyújtotta a kezét, megszorította a lány hideg ujjait, és együtt haladtak tovább a lezárt szektor felé.