Az örökösök haragja

Alinda eltolta magától a férfi kérlelő kezét, szemeiben a tehetetlen düh szikrázott. Nem akart csendben maradni, amikor minden egyes lélegzetvételért fizetniük kellett a pedálokon. A rács mögött az öregasszony arca hirtelen megfeszült; a fásultság mögül előtört a régi, elfojtott, keserű harag.
– A napfény örököseinek születtetek! – sziszegte vissza a nagymama, és hangja most nem reszketett, hanem vágott, mint a jég. – Azoké volt a felszín, akik nem alkudtak meg. De mi aláírtuk a kvótát a melegért. Eladtuk a fényszektort a puszta túlélésért, Alinda! Most már a hálózatéi vagytok, az energia rabjai, semmi több!
János dühösen fújtatott, miközben a folyosó végéről beszűrődő, ritmikus fémes kattogásra figyelt. Az Őrszemek hőszenzorai már kalibrálták a szomszédos szektor hőtérképét, a kolónia kíméletlen napirendje nem tűrt késést. Nem volt idő a családi vádaskodásra.
– Ha most nem indulsz, mindkettőnket kisütnek a járatban! – sziszegte János, és durván megragadta a lány karját, hogy a függőleges akna felé kényszerítse.
Alinda azonban nem a menekülőutat nézte. A rács melletti falon, egy félig leszakadt fémburkolat mögött megpillantotta a szektor elkerülő diódáját. A zölden vibráló alkatrész közvetlenül a hálózati elosztóhoz kapcsolódott – ez volt az egyetlen dolog, ami megvakíthatta a rájuk vadászó hőszenzorokat. Ha ők a fény örökösei, akkor nem fognak többé bujkálni a sötétben. Makacsul, minden figyelmeztetést félresöpörve nyújtotta ki a kezét a csupasz fémcsatlakozó felé.